Azt gondolom, hogy a hely, aminek részesi vagyunk a Kendlimajor Művészeti Szabadiskola inspiráló műtermében, alakítja, formálja a tárgyakat, amiket készitünk. Nem is az a legfontosabb, hogy tökéletesek lesznek-e ezek a „tárgyak”, hanem azok a pillanatok válnak fontossá, melyeket itt megélünk. A „tárgyak”, vagy „próbálkozasok” azáltal válnak „művekké”, amit ettől a helytől kapunk, és amit minden egyes kurzustag ehhez még hozzáad önmagából. Ha legalább kipróbálunk valamit, amit eddig még soha, az már félsiker. Azzal mindenkinek tisztában kell lennie, hogy évekig tartó szakmai tanulást, gyakorlást nem lehet egy hétvégén átugrani. Tudni kell, hogy az út a fontos, amelyen elindulunk. Az biztos, hogy nem válik mindenki művésszé, de alkotóvá igen. Tanulunk bátorságot, kitartást, felfedező kedvet, új látásmódot. A kurzus végére az idő rövidsége miatt nem jutunk el a kiégetésig. „Ahhoz, hogy valaki éljen, égnie kell, fókusszá kell lennie, meg kell gyulladnia és gyújtania kell.” /Hamvas Béla/

A technikai utmutatás után mindenki egyedül indul el az úton. Olyan ez, mint az élet. Olyan anyaggal dolgozunk, aminek a lehetőségei határtalanok. Hozzáadunk, vagy elveszün belőle, építjük, faragjuk, festjük, vagy rajzolunk rá. Földfestékekkel festünk,  és ha valaki megkérdezi, ez milyen lesz égetés után, akkor nincs konkrét válasz. Mert a tűz ad, vagy elvesz. A kerámia elfogadásra tanít.

Legalább egy csomag agyag (10 kg), formázó eszközök, újságpapír